Csendesnap – A két olajfa

 

Evangéliumi Református Egyház

Kopasz Gyula lelkipásztor

Csendesnap,

Mezőgecse, 2015. december 13.

Zakariás Jézusról

A két olajfa

Zak. 4.

Valahogy úgy állunk a Zakariásnak adott látomások előtt, mint ahogy a próféta is állt. A vele beszélő angyal megkérdezte: „Nem tudod, mit jelentenek ezek?” Ő így válaszolt: „Nem, uram!” Valahogy így vagyunk mi is. Nem könnyen értelmezhető látomások ezek. Próbáljunk mégis valamit megérteni Isten segítségével, a Lélek világosságában a most olvasottakból. Tegyük ezt a teljes Írás fényében.

Mai témánk: Zakariás Jézusról. Hol van Jézus ebben a látomásban? Vannak írásmagyarázók, akik azt mondják, hogy ennek a látomásnak nincs a Messiásra vonatkozó üzenete, mások úgy látják, hogy van. Mi ezen utóbbi csoporthoz tartozunk. Ezért is vesszük ma ezt a részt a meghirdetett cím kapcsán.

Ennek a látomásnak a középpontjában a két olajfa van, amelyből két aranycsövön át folyik az aranyszínű olaj.

A látomásnak van elsődleges értelme, rövid távú üzenete és van hosszú távú, a Messiásra vonatkozó értelme is. Abban a történelmi helyzetben, amelyben kapta Zakariás ezt a látomást, a két olajfa Zerubbábel és Jósua. Zerubbábel királyi helytartó volt, Jósua pedig főpap. Ők ketten küldettek, hogy megépítsék Isten népét, Isten templomát a fogság után. Isten Lelke által ők ketten kenettek fel erre a szolgálatra. Így is olvastuk az utolsó versben: „Ezek ketten a felkentek, akik az egész föld Urának a szolgálatára állnak”.

Hogy vonatkozik ez Jézusra? A Heidelbergi Káté 31 kérdésében ezt olvassuk: „Miért nevezzük Őt Krisztusnak, azaz Felkentnek?” Felelet: „Azért, mert Őt az Atya Isten rendelte és a Szentlélekkel felkente a mi legfőbb prófétánkká és tanítónkká, aki Istennek titkos tanácsát és akaratát a mi váltságunk felől tökéletesen kijelentette; továbbá egyetlenegy főpapunkká, aki minket testének egyetlenegy áldozatával megváltott és az Atya Isten előtt könyörgésével szüntelenül közben jár érettünk; és örökkévaló Királyunkká, aki minket Igéjével és Lelkével oltalmaz és megtart”. Jézus hármas tisztéről van itt szó. Ő Próféta, Főpap és Király. Az Ószövetségben ezekre a tisztségekre kentek fel embereket, s ezek mind Őrá mutattak előre.

Zakariás látomásában a háromból kettő van jelen. A királyi és a papi. Jézus a pap-király. A 110. Zsoltár is így mutatja be Őt: „Így szól az ÚR az én uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem! Hatalmad pálcáját kinyújtja az ÚR a Sionról: Uralkodj ellenségeid között! Néped önként követ szent öltözetben, ha sereget gyűjtesz. Mint hajnal méhéből jött harmat, olyan a te ifjúságod. Megesküdött az ÚR, nem bánja meg: Pap vagy te örökké, Melkisédek módján.”

Mi ma ennek a látomásnak a Jézusra vonatkozó üzeneteit nézzük elsősorban.

 

1.Jézussal a két olajfa képében először a lámpatartóval kapcsolatosan találkozunk. Az arany lámpatartó mellett áll a két olajfa, amely biztosítja a világításhoz szükséges olajat. Jézus és a lámpatartó. Ismerős, ha más elrendezésben is, a Jelenések könyvéből. Ott az Úr jár a hét lámpatartó, vagy gyertyatartó között. Onnan tudjuk, hogy a lámpatartók a gyülekezeteket, az egyházat jelképezik. A Szent Sátorban és a templomban is ott volt a lámpatartó. Isten templomában világosságnak kell lenni. Isten temploma, Isten népe maga a világosság ebben a világban.

Világítani úgy tudunk, ha Krisztustól kapjuk a fényünket. Ha van olaj a lámpásban. Az olaj a Szentlélek jelképe. A Szentlélek Ő általa jött el a világba. Az egyház Krisztustól kapja a fényét, a Lélek által. Ha a Szentlélek lakozik bennünk, és folyamatosan munkálkodik bennünk, akkor vagyunk világosságban és akkor világítunk. „Egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség” Ef. 5, 8-9. Krisztussal közösségben erre rendeltettünk, hogy a világosság gyermekeiként éljünk mint egyének, s mint közösség.

Azt olvastuk, hogy a Messiást jelképező két olajfa a „felkentek, akik az egész föld Urának szolgálatára állnak”. Jézus földi életében, küldetésében szépen felragyog ez. Így jött el ebbe a világba. Így olvasunk erről a Zsidó levélben: „Ezért, amikor eljön a világba, így szól: “Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem, égő- és bűnért való áldozatot nem kedveltél. Akkor ezt mondtam: Íme, itt vagyok, amint a könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem a te akaratodat, Istenem.” Zsid. 10, 5-7. Küldetésére nézve is többször elmondta: „Mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem.” Ján. 6, 38. „Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.”Ján. 5, 30.

A Vele való közösségben nekünk is így kell élnünk. Nem a saját akaratunkat cselekedve, nem önmagunkat megvalósítva, hanem az egész föld Urának akaratát követve. Az Ő rendelkezésére állva.

A két olajfa, Jósua és Zerubbábel ketten mutattak itt előre a Messiás Jézusra. Tanúskodtak Róla, jelenítették meg Őt a maguk idejében, a rájuk bízott szolgálatban. Amikor Urunk itt járt a földön, a tanítványait kettesével küldte ki, hogy képviseljék Őt az emberek között. Akkor rajtuk keresztül munkálkodott a Szentlélek. „Két aranycsövön át folyt az aranyszínű olaj”. A Jelenések könyve is, amely képekben beszél, két tanút említ a 11. Részben, akik a föld Ura előtt állva tanúskodnak. Ez a két tanú a mindenkori egyház. Mi is, akik Krisztusban vagyunk. Kérdés: átfolyik rajtunk az aranyszínű olaj? A Szentlélek árad rajtunk keresztül?

Jézusnak egyszer meg kellett dorgálnia két kedves tanítványát, Jakabot és Jánost, és azt kellett mondania nekik: „nem tudjátok milyen Lélek van bennetek” Lk. Azok ugyanis tüzet akartak kérni egy samáriai falura, amely nem volt hajlandó Jézust és őket befogadni… Akkor ott nem az aranyszínű olaj csordogált. Valami más jött le. Indulat, harag, bosszúvágy, megtorlás. Ez nem a Lélek volt. Ezek ők voltak.

Jézussal közösségben arra hívattunk, hogy az Ő világosságát ragyogjuk a Lélek által. „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Mt. 5, 14-16.

 

  1. Másodszor úgy találkozunk itt Jézussal, mint aki előtt nincs akadály. „Ki vagy te, nagy hegy? Síksággá válsz Zerubbábel előtt!” A nagy hegy a legyőzhetetlen akadályt jelenti. Sok ilyen van a mi életünkben is. Tornyosuló akadályok, legyőzhetetlennek tűnő hegyek. Sokszor erőlködünk, hogy legyőzzük az előttünk álló akadályokat. Nagy figyelmeztetés és ugyanakkor buzdítás is: „Nem erővel és nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel – mondja a Seregek Ura”.

Mi volt ott a nagy hegy? A kortörténeti hátteret figyelembe véve, megnevezhetünk egy két dolgot. Az ellenség leállíttatta a királlyal templom építését. Királyi rendelet parancsolta meg, hogy le kell állni az építkezéssel. Ezsdrásnál olvasunk erről. Az ellenség munkája királyi hátszéllel elég nagy hegy. Az ember előtt, de nem az Isten előtt. S ha Ő felemeli a kezét, a hegyek síksággá válnak.

Nagy hegynek tűnt a nép tétlensége, fásultsága. Haggeusnál olvasunk erről. Belenyugodtak abba, hogy nem megy az építkezés, nem épül a templom, Isten országa. Mindenki a maga kis életét építgette. Ezt olvassuk erről: „Így szól a Seregek Ura: Ez a nép azt mondja, hogy nem jött még el az ÚR háza újjáépítésének ideje. Az ÚR igéje azonban így szólt Haggeus próféta által: Hát annak itt van az ideje, hogy ti magatok faburkolattal díszített házakban lakjatok, amikor a templom még romokban hever? Azért így szól a Seregek Ura: Gondoljátok meg, mi történik veletek! Sokat vetettetek, de keveset hordtatok be, esztek, de nem fogtok jóllakni isztok, de nem fogtok megrészegedni ruházkodtok, de nem fogtok megmelegedni. Aki pénzért dolgozik, mintha lyukas erszénybe rakná a pénzét. Így szól a Seregek Ura: Gondoljátok meg, mi történik veletek! Menjetek föl a hegyre, hordjatok fát, és építsétek fel a templomot, hogy gyönyörködjem benne, és dicsőítsenek engem! – mondja az ÚR.”

Óriási akadály volt a népnek ez a hozzáállása Isten országa építéséhez. De hogy is mondja az Ige: „Nem erővel és hatalommal, hanem az én Lelkemmel – mondja a Seregek Ura”. És így történt. Azt olvassuk a folytatásban Haggeusnál: „Zerubbábel, Sealtiél fia és Jósua főpap, Jócádák fia és az egész megmaradt nép hallgatott Istenének, az Úrnak a szavára, Haggeus próféta beszédére, amit általa üzent Istenük, az ÚR és az ÚRtól való félelem fogta el a népet… És felindította az ÚR Zerubbábelnek, Sealtiél fiának, Júda helytartójának a lelkét, meg Jósua főpapnak, Jócádák fiának a lelkét, és az egész megmaradt népnek a lelkét, úgyhogy eljöttek, és nekifogtak a munkának Istenüknek, a Seregek Urának a házán, a hatodik hónap huszonnegyedik napján, Dárius király uralkodása második esztendejében.”

Isten országa nem emberi erővel és hatalommal épül, hanem a Lélek által. Ahol az Úr Krisztus felindítja a lelkeket, ott épül Isten országa. Ott síksággá válnak a nagy hegyek. Ott az egyszerű bizonyságtételre is emberek térnek meg. A lelkeket meg az Ige által, a prófétai szó által indítja fel Isten…

Elmondta egy tudós lelkipásztor, hogy az ébredési időkben ő egy laikus igehirdető beszédére tért meg. Teológiailag nem volt minden a helyén, de Krisztust ragyogtatta fel. Az ő szívét pedig megragadta a Lélek. Jézus így munkálkodik ma is. Nem az ember erejével és hatalmával, hanem a Lélek bizonyságtételével. És eltűnnek a hegyek.

 

  1. Harmadszor: Jézus a kicsinyke kezdetet megáldja és diadalra viszi. „Mert akik gúnyolódtak a kicsiny kezdet napján, azok is örülni fognak, ha meglátják Zerubbábel kezében a zárókövet”. Ne becsüljük le a kicsinyke kezdetet. Jézus beszélt arról, hogy az Ő országa úgy van, mint a mustármag, amely egy picike magocska, de idővel fává nő, és otthont ad az égi madaraknak.

Mi hajlamosak vagyunk a kicsi kezdetek miatt siránkozni, sajnálkozni, elcsüggedni, vagy gúnyolódni is. Ne tegyük egyiket sem. Az Ő hatalma alatt a kicsi naggyá lesz, a kevés megsokszorozódik. Amikor megalakultak gyülekezeteink, s közben megszakadtak régi kapcsolatok, Isten az egyik nap ezt üzente: „A kevés is ezerre nő, a kicsiny is hatalmas néppé. Én, az Úr, rövid idő múlva megvalósítom ezt”. Ézs. 60, 22. A magyarázatban ilyenek voltak: „Az Úrért való szolgálat olykor egész kicsiben kezdődik, de azért nem kevés értékű… Bízzatok az Úrban, ti, akik egyedül vagytok, vagy csak ketten alkotjátok a hívők közösségét, mert ha az Ő nevében gyűltök egybe, ott van köztetek… „A kevés”. Aki csak a létszámot és az erőt nézi, megveti a keveset. Mégis ez a kevés képezi egy hatalmas nép magvát. Este is csak egy csillag gyullad ki először, de hamarosan számtalan csillagtól tündöklik a mennybolt”. Nagy bátorítás volt ez akkor, és azóta sokszor. Ne értékeld le a kicsinyke kezdetet. Ott voltak, akik úgy látták, hogy az amit most kezdenek építeni, közel sincs a régihez. Isten, aki bele lát a szívekbe, azt kérdezi azoktól, akik még látták a régi templom dicsőségét: „Ugye, szerintetek ez semmit sem ér ahhoz képest?” Hagg. 2, 3. De hangzik a biztatás is a vezetők és a hűségesek felé: „Dolgozzatok, mert én veletek vagyok… és Lelkem köztetek marad. Ne féljetek”.

Ez számunkra is jó biztatás. Ennek fényében menjünk tovább és tegyük feladatunkat nem erővel és hatalommal, hanem az Ő Lelkével. Ámen.

Advertisements

Adventi igehirdetés – Immánuel

 

 

Kopasz Gyula mezőgecsei és nagybaktai lelkipásztor

Immánuel

2Kir. 16.

Ézs. 7, 1-16

Urunkkal, Jézus Krisztussal kapcsolatos legtöbb jövendölést a próféták közül Ézsaiás próféta könyvében olvasunk. Ő beszél arról, hogy honnan származik, melyik családból, hogyan születik, mi lesz az Ő küldetése, hogyan fogja azt betölteni. Beszél a próféta az Ő haláláról is, és úgy írja azt le, mintha a Golgota hegyén állna évszázadokkal a kereszthalál előtt.

Most olvasott történetünkben is egy messiási jövendölés van, amit így ismerünk „Immánuel-jövendölés”. „Íme, a szűz fogan méhében és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek”. Máté evangélistánál olvassuk Jézus születésének bejelentésével kapcsolatban: „Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjen, amit az Úr mondott a próféta által: „Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, a kit Immánuelnek neveznek – ami azt jelenti: Velünk az Isten” Mt. 1, 22-23.

A Szabadító Krisztus a Szentírásban először az asszony magvaként van említve. Aztán úgy olvasunk róla, mint aki Ábrahám magvából való Izsákon és Jákóbon keresztül. Jákób fiai közül Júda ágán érkezik, innen pedig a Dávid házából fog eljönni. Itt arról olvastunk, hogy szűztől fog születni, s Ő lesz Immánuel, akiben Isten lesz velünk.

Ez a prófécia is egy konkrét történelmi helyzetben hangzik el, s van jelentése arra a helyzetre nézve is, amelyben elhangzik, de ugyanakkor előre is mutat, a Messiás felé. Kétszer beteljesedő prófécia. Egyszer a közeli, másszor a távoli jövőben. Ami először történik, az előre mutat egy nagyobb eseményre. Van úgy, hogy a prófétáknál együtt jelennek meg dolgok, amiket mi Krisztus felől nézve már szét tudunk választani. A prófécia a helyi jelentésén túl messiási jövendöléssé szélesedik. Ennek a próféciának is a végső beteljesedése Jézus, mert Őbenne volt, van „velünk az Isten” legteljesebb értelemben.

Egy gondolat erejéig meg kell említenünk, hogy a 14. verset kikezdte a bibliakritika, és azt mondják, hogy ott nem szűzről van szó, hanem fiatalasszonyról, mert a hébernek más szava van a szüzekre. Ennek a gondolkodásnak a nyomai megtalálhatók az újfordítású Bibliánkban is. Nem szeretnék itt a részletezésbe belemenni, de annyit el kell mondani, hogy valóban van más szava a hébernek a szűzre, de az itt szereplő (almá) szó más összefüggésekben is szüzekre utal. Olyan nőkre, akiknek még férfival nem volt dolguk, de már érettek a házasságra, sőt házasság előtt állnak. (1Móz. 24, 43; Péld 30, 19.). Tehát teljesen helyén való itt a „szűz”-ként fordítás. Az Újszövetségben Mária is ilyen volt, aki jegyességben élt vőlegényével, Józseffel.

Nézzük most már előbb a történelmi helyzetet és annak üzeneteit, s aztán hogy mit jelent ma a mi számunkra az, hogy Krisztusban velünk az Isten.

Krisztus előtt 733-ban vagyunk. Áház Júdai király ellen összefogott Pekah izráeli és Recin damaszkuszi király, mert elutasította, hogy közösen lépjen fel velük Asszíria ellen. Pekah és Recin támadását Júda ellen szír-efraimi háborúnak nevezzük. Amikor megtudják, hogy ez a két király támadást indít Jeruzsálem ellen félelem fogja el őket. „Reszketni kezdett a szíve és népének szíve, ahogyan az erdő fái reszketnek a szélben”. Az ellenség félelmet keltő. Áház és Júda nehéz helyzetben van. Szorult helyzetben van. Mit tesznek a nehéz helyzetben? Tegyük fel így a kérdést? Mit szoktál tenni nehéz helyzetekben? Mert ugye vannak nehéz helyzetek?!… Vannak, akiket a nehéz helyzetek leblokkolnak. Másokat kapkodás jellemez. Próbálják saját erőből, saját lehetőségeik szerint megoldani… Itt Áházra és a népre a félelem, a kapkodás, a helyzet valamilyen emberi megoldása a jellemző. Úgy olvastuk, hogy amikor az Úr a prófétát küldi hozzá, ő a Felső-tő vízvezetékének végénél van. Bizonyára a vízellátásról szeretne gondoskodni az ostrom idejére.

Az itteni nehéz helyzetbe beleszól Isten. A nehéz helyzetekben egy biztos pont Isten Igéje, Isten útmutatása. Istenfélő emberek ilyen szorult helyzetekben mindig Istenhez fordultak először tanácsért. Csakhogy Áház nem istenfélő ember. Az ő életében halmozottan vannak jelen súlyos bűnök. Még fiát is feláldozta a Moloknak. Ez egy bálványimádó ember. Isten mégis küld neki üzenetet. Itt lenne az ideje, hogy odaforduljon Istenhez, s bízzon benne. Csak benne bízzon… Majd az ő fiáról, Ezékiásról olvassuk, aki Istenfélő király volt, hogy mikor az asszír király levelet küld neki melyben fenyegeti, ő ezzel a levéllel egyenesen az Úr házába megy és kiteríti az Úr elé. (2Kir. 19, 14-19.) Áház nem így tesz. Az Úr ennek ellenére üzen: „Légy óvatos, maradj nyugton! Ne félj, ne lágyuljon meg a szíved e két füstölgő, üszkös fadarab miatt…”. Így néz ki Isten szemében a túlerőben levő ellenség: üszkös fadarab. Ó milyen biztatás ez! Isten már végzett ezek felől a királyok és királyságok felől. Itt kijelenti… Ez az egész ügy Isten kezében van.

Milyen jó így látni az életünket, a szorult helyzeteinket is, hogy az az Isten kezében van, és nála készen van a szabadítás. Ezért kiált így Dávid is a zsoltárban: „Szorult helyzetemből adj nekem kiutat” Zsolt. 4, 2. Majd máshol így imádkozik: „Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából. Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok. Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki!” Zsolt. 25, 15-17. Ő meg is teszi. Én csak figyeljek rá, tegyem azt, amit Ő mond! Bízzam benne!

Ő igazat mond. Azt mondja Áháznak: „nem úgy lesz!”, ahogyan az ellenség elgondolta, akármilyen nagyra is tartják magukat, meg fognak aláztatni. Efraimról egy konkrét jövendölés is elhangzik: „Hatvanöt év múlva összeomlik Efraim, és nem lesz többé nép”. Ez akkor történt, amikor Kr. e. 670-re asszíria királya az elhurcolt Izráeliek helyett idegen népeket telepített a tíz törzs országába, és azok összekeveredtek az otthagyott szegény réteggel, s ebből keletkezett a samaritánus nép. De a közeli jövőre nézve is olvastunk ítéletet: „Mert mielőtt ez a gyermek meg tudja vetni a rosszat, és a jót tudja választani, elhagyott lesz az a föld, amelynek két királyától rettegsz” (16.v.). Ne félj hát, Áház.

Elhangzik itt egy komoly figyelmeztetés is: „De ha nem hisztek, nem maradtok meg!” Egy drága felszólítás ez… Itt más nem tud segíteni, csak az Úr. Egy érdekes, de nagy üzenetű szójáték van itt a héberben. Mindkét szót, a hinni és megmaradni szavakat az Ámen igével fejezi ki. Az Ámen bizonyosságot, erősséget jelent. Szilárdságot. Így is fordíthatnánk: ha nem álltok sziklára, nem maradtok meg. A szikla Isten Igéje. Ami az Ő szájából kijön, az bizonyos. Jézus is beszélt arról, hogy aki hallja tőle a beszédeket, és megcselekszi, az hasonló a bölcs emberhez, aki házát sziklára építette. Annak nem ártanak az idő viszontagságai. A szelek és viharok, melyek nem csak a természetben vannak, de a lelki életben is.

Sajnos, Áház nem ennek megfelelően cselekedett. Ő Asszíria királyához küldött segítségért. Nem Isten Igéjére épített. Erről olvastunk a Királyok könyvéből. Jobban bízott az emberekben, mint Istenben. Kiben bízol? Kire építesz?

Isten egy lehetőséget is ad ennek az embernek. Kérhet jelet annak beerősítésére, hogy Isten szava beteljesedik. Áház álszerény módon viselkedik, és nem kér jelet. Ez a magatartás fárasztó. Fárasztja az embert, és az Urat egyaránt…

Elhangzik itt, hogy Isten mégis ad jelt: „Íme, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek”. Nem tudjuk, hogy abban a helyzetben kiről mondja ezt a próféta, hogy ki ez a nő és ki ez a gyermek. Csak találgatások vannak. De ez a gyermek jel. A jel mindig többről beszél, mint ami csak a szemnek látható. Ez a gyermek jele annak, hogy Isten beteljesíti azt, amit megmondott. Ítéletét is, és irgalmát is.

Az a másik gyermek is jel volt, akiben ez a prófécia végérvényesen és a maga dicsőségében teljesedett be. Az angyalok azt mondták a pásztoroknak, amikor hírül adták a Megtartó születését, hogy „a jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban” Lk. 2, 12. A szem ott csak egy gyermeket látott nagyon nehéz körülmények között. Az Isteni kijelentés pedig megváltásról beszélt. Az agg Simeon is jelről beszélt, amikor kezébe vette a gyermeket a jeruzsálemi templomban: „Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak” Lk. 2, 34. Így is történt. Ó hányan mondanak ellen ma is nem csak szóval, de tettekkel, életvitellel is. De akik nem ellene mondtak hanem mellette döntöttek azóta is Isten kegyelméből, azoknak Immánuellé lett. Mit is jelent ez számunkra: Immánuel – velünk az Isten?

Szabadítást. Beszéltünk arról, hogy ez a jövendölés szorult helyzetben hangzott el. A bűn miatt mi is nagyon szorult helyzetbe kerültünk. Az egész emberiség. Minket legyőzött és foglyul ejtett a Sátán. De jött Jézus, aki szabadságot hozott. Amikor az Úr angyala jelenti Józsefnek Mária terhességének okát, ezt mondja: „ami benne fogant az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből”. És ezután történik utalás az Immánuel-jövendölésre. Az Immánuel a Szabadító. Velünk az Isten és Ő erősebb minden mi bűneinknél…

                Megtartást. Segítséget a jelenben. Az életem kis és nagy kérdéseiben, harcaiban nem vagyok magamra hagyva. Támaszkodhatok Őrá, építhetem életemet a sziklára, amely megtart. A kísértéseim között menekülhetek hozzá, és Ő hatalmas arra, hogy megvédjen. Nem kell aggódnom, félnem, rettegnem, mert velünk az Isten.

Megszentelt életvitelt. Ez a mi felelősségünk. Isten jelenlétében nem élhetünk akárhogy. „Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek” 1Thessz. 4, 3.

Szolgálatot. Amikor az Úr megbízza tanítványait a misszió munkájával, ezt mondja: „Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. Jelenlétét ígérte azoknak, akik az ő követségében járnak. És ha az Úr ehhez ígéretet ad, nekünk tennünk kell. Ez egy olyan parancs, amelynek végzése közben tapasztaljuk meg az Ő jelenlétét. Azt, hogy Ő jár előttünk, és megáldja munkánkat.

Megelégedést. Úgy olvassuk a Zsidókhoz írott levélben: „Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van, mert ő mondta: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” Ezért bizakodva mondjuk: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” Zsid. 13, 5-6.

Jövőt. Így ír erről az apostol: „Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. Mit mondjunk tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” Róm. 8, 29-31.

Immánuel – velünk az Isten. Ő vállalt minket. Nem szégyellt bennünket. Mi is vállaljuk fel Őt minden helyzetben. Ne szégyelljünk bizonyságot tenni az Ő szabadításáról, és Belé vetett reménységünkről. Ámen

 

Képek egyházunk életéből – Gyereknap

 

2015 december 5-én került sor az esztendő utolsó gyermeknapjára a Mezőgecsei Evangéliumi Református Gyülekezet házában. Tóth Erika hitoktató-gyerekmunkás tartotta az alkalmat. A történet, karácsony közeledtével, Mária és József jegyességét, az életük eme fontos és különlegesen megtisztelő részeit mondja el: hogyan fogadja József és hogyan fogadja Mária Jézus születésének hírét… A gyerekek figyelmesen hallgatták. 26 gyermek jött el, nem csak helybeliek. Aktívan vettek részt az énektanulásban. Csillogó szemekkel és önfeledten játszottak. A végén pedig alig várták a meglepetést, ami ez alkalommal mandarin és süti volt. A kézi munkát is elkezdték itt, de otthonra is jutott a kreatív ötletekből. Isten gazdagon megáldotta együttlétünket.
Kopasz Éva

mezőgecsei és nagybaktai ev ref hitoktató

További képeket láthat itt:

 

Csendesnap – A hívő ember és a közösség

2015-06-14. Felnőtt csendesnap. Visk. A hívő ember és a közösség

EvRefEgyhaz.Wordpress.com Tóth Zoltán beregújfalui ev ref lp

„Nevelj minket egyességre, mint Atyáddal egy Te vagy!”

Jézus, aki közösséget munkál

János 17, 19-25

Jézus az, akinek az életét alapjában meghatározza a közösség. Ő egy közösségből jön. A Szentháromság teljes szeretetközösségéből. Aztán eljött a földre, hogy értünk meghaljon, de azért is, hogy minket közösségé formáljon, hogy példát adjon, mintát adjon arról, hogy Isten gyermekének közösségben kell élni. Ezzel a közösséggel külön előadás foglalkozik, most csak annyit néznénk meg, hogy Jézus életében az emberekkel való közösségi élet hogyan bontakozik ki. Végül azzal is foglalkoznánk, hogy melyek voltak azok a fontos események, ahol Jézus az övéit a közösségi élet fontosságára tanítja.

Mielőtt rátérnénk Jézus életére, hogy mi az, amit a közösségről tanít, le kell szögeznünk valami nagyon fontosat. Mégpedig azt, hogy a közösség és a szeretet elválaszthatatlan párost alkot. A szeretet a közösségben születik, a közösségben él és ott is gyarapszik. Jézus szeretetre tanít, de ez a szeretet a gyülekezeti közösség nélkül nem létezik. Akinek fontos a szeretet, annak a közösség is fontos. Családi, gyülekezeti vagy Istennel való közösség. Mindegy, hogy milyen, de szeretet nélkül nem működik. Úgy, ahogy a szeretet sem létezik közösség nélkül. A gyülekezet nélküli keresztyénség gyenge pontja éppen ez. Ha nincs közösség, akkor nincs a szeretetnek sem helye, ahol él, gyarapszik és megnyilvánul, valósággá és életté lesz.

Jézus mondja: „Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” János 13, 35 A szeretet és a tanítványi közösség összefüggő dolog. Jézus parancsot adott, a szeretet harmadik nagy parancsát: egymást szeressük. A szerető közösség megvalósítása annak, amit Jézus nekünk megparancsolt. Ez az engedelmesség, és ez az Úr Jézusnak való tetszés.

1 Jézus egy tökéletes mennyei közösségből jön

Ez a közösség a Szentháromság tökéletesen teljes és boldog belső közössége. A Szentháromság Isten örök, és ezért ez a felállás is örök. Jézus soha nem élt közösségen kívül. Ő ehhez a teljes és tökéletesen boldog isteni közösséghez van szokva. Ez a szentháromságbeli közösség is Jézushoz van szokva. Ők elválaszthatatlanul összetartoznak. Jézus megkeresztelése a szolgálata elején megjelenik a Szentlélek galambhoz hasonló formában és az Atya is megszólal a mennyből.

Jézus ebből a tökéletes szeretet közösségből jön. Augusztinusz hippói őskeresztyén püspök írja: „Az Atya szereti a Fiú, a Fiú szereti az Atyát, és a közöttük lévő szeretetkapcsolat a Szentlélek Isten.”

Nem csak az Úr Jézus jön a Szentháromság szeretet kapcsolatából. Hanem mi is. Amikor Isten azt mondja a teremtés hajnalán: „Teremtsünk embert…”, akkor a Szentháromság tökéletesen összhangban lévő és egyet értő belső szeretetkapcsolata, párbeszéde hangzik el és érhető tetten. Az ember miből született? A Szentháromság Isten szeretet-közösségéből. Az ember eredete mi? A szeretet-közösség. Ezért az ember ebben is érzi otthon magát: legyen az családi, gyülekezeti vagy Istennel való személyes közösség. A szeretet-közösség az, ami minket létrehozott, ebben vagyunk otthon, ez után vágyakozunk. Ez a lelkünk legtitkosabb és legmélyebb vágya. A család, a házasság, a barátság, a gyülekezeti közösség mind-mind ennek a levetülése. Lényünk egyik legmélyebb mozgatórugója az, hogy az ember teremtése egy isteni belső szeretetközösségből indult ki, ezért oda is vágyik vissza. A meg nem tért ember, a hitetlen ember világban, bűnben való vergődése mind-mind egy célt tévesztett kísérlet, próbálkozás arra, hogy megtalálja ezt az ősi helyét, amit a bűneset miatt elvesztett. Mert elvesztette Ádám és Éva, és aki azóta született, már e nélkül született. Ennek a hiánya az az űr, amit egyedül csak Isten tud betölteni bennünk. De ez rólunk szól, a témánk pedig Jézus és nem mi. Térjünk most vissza Jézushoz. Jézus az örökkévalóságban megtapasztalta, számára ez az egyetlen megélt és ismert létforma volt, hogy a Szentháromságon belül tökéletes szeretetközösségben élt. Ezt látnunk kell, ahhoz hogy tudjuk látni, hogy mit adott ő fel azért, hogy bennünket, bűntől és vétektől koszos kis embereket megváltson, és Istenhez visszavigyen. De ezt látnunk kell azért is, mert Jézus nem csak eljött, hogy megváltson, de eljött azért is, hogy a megváltottak életét egy nagy családba foglalja, ami a helyi keresztyén biblikus közösség egy adott helyen és időben. Az igehirdetés második pontjában ezt néznénk meg, hogy Jézus életében hogyan kap teret újra és újra a közösség. Ő közösségből jön, és közösség nélkül nem tud lenni. Bárcsak megtanulná tőle ezt minden ma élő keresztyén.

2 Jézus emberekkel való közösségei

Jézus nem csak a mennyben, de itt a földön is közösségekben élt szüntelen. Közösségben az Atyával, de közösségben az emberekkel is. Családba született, egy egyházba, egy gyülekezetbe született. Testvérei voltak, anyja és nevelőapja. A názáreti faluközösségben dolgoztak édesapjával ácsként. A názáreti zsidó népegyház zsinagógájában nevelkedett, tanult és járt gyülekezetbe. Szolgálata megkezdésekor tanítványokat választott maga mellé. 12 tanítványa volt, akik nem csak tanultak tőle, hanem vele vándoroltak, vele éltek. A tizenkettő közül három különlegesen is közel állt hozzá: Péter, Jakab és János. Voltak barátai. Lázár, Márta és Mária, akik Jeruzsálemtől nem messze laktak. A jeruzsálemi útjai során náluk szállt meg. Áldott testvéri beszélgetések tanúja volt az a ház, ahol Lázár, Márta és Mária lakott. Nem véletlen, hogy Bethániáról lelki mozgalmat, konferencia központot neveztek el. Lelki énekek szólnak Bethániáról, Lázárék házáról, ahol Jézus barátként szállt meg, és ott jól érezte magát. Náluk teszi legnagyobb csodáját, a negyednapos halott feltámasztását, akinek már szaga volt. Egy közösségért, a keresztyén anyaszentegyházért, a Jézusban hívők, a szentek egységéért halt meg a kereszten és támadt fel (ApCsel 20, 28). Ezt a közösséget pásztorolja a mennyből, mint a keresztyén egyház egyedüli feje. És ezzel a keresztyén közösséggel akarja az Úr Jézus az örökkévalóságot is eltölteni. A keresztyén egyház és annak feje újra találkozása a Bibliában úgy szerepel, hogy a Bárány menyegzője. Ez egy lakodalom, egy boldog és várva várt nap. Az Úr Jézus itt a földön velünk kereste a közösséget. Hogy Isten és ember között közösség jöjjön létre, ő ezért halt meg. „A keresztből híd épült a túlsó part felé.” (Pintér B.) Hogy újra élő és el nem múló közösség legyen Isten és a benne hívő ember között.

3 Fontos események, amelyekben ott vannak vele a tanítványai

Jézus tanítja a tanítványainak a közösség fontosságát. Utolsó tanítása és imádsága, amit még a kereszthalála előtt mond el éppen erről szól. János 17, 20-26

De addig is tanította őket a közösség fontosságáról. Ott vannak Jézussal örömben és szomorúságban, dicsőségben és megaláztatásban, látványos csodákban és csendes imádságokban. Jézus azt akarja, hogy ott legyenek a tanítványok vele, amikor halottakat támaszt. Maguk a halott támasztások is a közösség helyreállítását is szolgálják. A naini özvegy visszakapja egyetlen családtagját, a fiát, Jairus egyetlen kislányát, Mária és Márta kedves testvérüket Lázárt. Ott van a megdicsőülés hegyén. Jézus dicsőségét együtt élik át. Mint kicsi testvéri és baráti közösség lehetnek tanúi annak, amikor a menny és a föld összeér. Mózes és Illés találkozik Jézussal, aki isteni dicsőségében ragyog. De Jézus azt akarja, hogy ott legyen vele ez a kis közösség a sötétség óráján, amikor elfogadja bűneink keserű poharát, és vérrel verejtékezve imádkozik a Gecsemáné kertjében. A tanítványokkal való lelki közösségre vágyik, amikor az utolsó vacsorán úrvacsorát szerez a számukra, és asztali beszélgetésben tanítja őket, hogy mi lesz tovább.

Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt,

és ezt mondta nekik: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát.

Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebből a húsvéti vacsorából, amíg csak be nem teljesedik ez az Isten országában.” Lukács 22, 14-16

Jézus vágyva vágyott az úrvacsorai közösségre. Bennünk meg van ez a vágy, amikor istentiszteletre megyünk, amikor úrvacsorára készülünk? Meg van az a vágy, hogy a keresztyén testvéreimmel együtt imádkozzak, azelőtt, amikor az életem nagy eseményei előtt állok. Jézus vágyva vágyott rá. Nekünk is vágyva vágyni kell ezekre az alkalmakra. Ezeket még áron is meg kell venni. Úgy a személyes csendességet, úgy az istentiszteleti, bibliaórás alkalmat, de leginkább az úrvacsorai alkalmat.

Az Úr Jézus vágyva vágyott az úrvacsorai közösségre Isten gyermekeivel, az ő tanítványaival, akit szeretett, akivel együtt szolgált, akivel együtt dicsőítette az Atyát a sok kegyelemért. Úgy érezte ez az úrvacsorai közösség egy olyan drága lelki közösség, amely őt lelkileg felkészíti a másnapra. Arra a napra, amely az ő halálának és szenvedésének a napja. Vajon fordított esetben te és én hogy leszünk. Vajon bennünk lesz annyi bölcsesség, lesz annyi szent vágyakozás, hogy mi is vágyva vágyjunk az úrvacsorai közösségre az Úrral és a testvérekkel. Jézus úgy érezte szüksége van erre, úgy érezte ez nekik sokat ad. Úgy sajnálom azokat, akik elhagyták a gyülekezeteinket. Ők hogy fognak úrvacsorázni, kivel fognak együtt imádkozni, amikor eljön a búcsú napja, amikor eljön számukra is az a megdöbbentő felismerés, hogy még egyszer itt a földön már nem élem meg az estét. Egy életet leélni lehet az Úr nélkül és az ő egyháza nélkül. Lehet behazudni magunknak, hogy mi hiszünk Jézusban, csak nem engedelmeskedünk neki abban, hogy biblikus közösséghez tartozzunk. Ők az úgynevezett gyülekezet vagy közösség nélküli keresztyének. Számomra kérdés, hogy létezik ilyen keresztyén? Vajon az Úr Jézusnak nem juhai vannak, akik hallják az ő hangját és követik, a nyáj követi a jó pásztor hangját. Az Úr juhai olyan bárányok, akik szeretik a pásztort és szeretik a nyájat. A magányos farkas valami egészen más műfaj. Nem keresztyén műfaj. Valami más. Nem tudom, vagy nem akarom tudni, hogy mi, de nem az, aminek lenni kellene.

A kemény prédikációiról és az egyszerű életéről híres Tózer, a nagy amerikai igehirdető írja egyik könyvében, hogy a fél Krisztus nem tud megváltani. Mert a keresztyének szétszakítják Krisztust. Kell nekik a Megváltó Főpap Krisztus, aki meghalt a bűneinkért, de nem kell nekik a dicsőséges Király, aki uralkodik az életükön, és nem kell nekik a Próféta Krisztus, aki igéje által tanít, és az életünket formálja. Mennyire igaza van az amerikai mai puritán igehirdetőnek. A Krisztus hármas tisztéből csak az egyik kell, a főpapi, és a másik kettő már nem. Darabokra szakítják a Krisztust. Krisztus nekem ne legyen királyom, az életembe ne szóljon, nekem ne mondja meg, hogy biblikus közösségben a helyem. Sőt engem ez a Király Krisztus ne akarjon formálni a közösségen keresztül. Én szabad akarok lenni. Majd otthon olvasgatok, imádkozgatok, és Krisztus érje be ennyivel. Van két rossz hírem és egy jó hírem az ilyen gyülekezet nélküli keresztyéneknek. Az egyik rossz hírem, hogy ilyen Isten, ilyen Krisztus nem létezik, akinek mi szabjuk a feltételeket, és mondjuk meg, hogy meddig és meddig ne tovább. A másik rossz hír, hogy a Biblia sehol nem támogatja a gyülekezet nélküli keresztyénséget, sem a látszat gyülekezeti tagságot. Tehát egy hívőnek közösség nélkül élni bűn. A harmadik hír, a jó hír, hogy Krisztus meghalt ezért a bűnért is. Jézus halála elég erős arra, hogy ezt a szemtelen, magát Isten fölé helyező magányos farkas típusú keresztyénséget megbocsássa. Lehet az Isten előtt térdre hullni. Lehet neki elmondani, hogy Uram, én tudom, hogy annyi éve hívsz, tudom, hogy annyi éve hazudok magamnak és neked, hogy itt a helyem, ahol vagyok, és ez az élet, ami kedves neked. Uram, te látod, hogy mennyire tönkre mentem, mindez azért, mert behazudtam magamnak, hogy így is lehet keresztyénnek lenni, pedig a szívem mélyén tudtam, hogy nem. Kérlek, Jézus, bocsáss meg nekem, állíts helyre, és vezérelj egy biblikus élő közösségbe. Hogy életem élő folyamban éljen, és véget érjen az állóvíz keresztyénségem halott poshadása. Aki ezt hittel őszintén meg meri vallani Jézusnak, aki ezt hittel rá meri bízni Jézusra, annak Jézus megbocsát, azt Jézus odavezérli, ahol neki lennie kellene már régen. Az az Úr Jézus, akiről a Biblia ír, nagyon jól tudja, hogy mennyire fontos a közösség. Fontos volt neki, és fontos neked is, aki éppen valahol hallgatod vagy olvasod ezt az igehirdetést és nincs közösséged.

Az Úr Jézus a mennyben is fog velünk úrvacsorázni. A mennyben is lelki közösségben leszünk. És ott is együtt örülünk majd annak, hogy csak azért lehetünk ott, mert Jézus vére úgy ontatott ki értünk, ahogy a bort a lelkipásztor kiönti a kehelybe, és teste úgy töretett meg, ahogy Isten szolgája a kenyeret előttünk megtöri. Neki ez fontos, legyen fontos neked is. Ezt tanítja az Úr a közösségről most neked és nekem. Ámen

Csendesnap – Lelki kiskorúság és nagykorúság

Evangéliumi Református Egyház, Kopasz Gyula lelkipásztor, Csendesnap, Beregújfalu, 2015. ápr 19.

Küldetéstudat

Lk. 4, 14-30

Ján. 4, 34; 6, 38.

Ma a keresztyén kiskorúság és nagykorúság kérdésével fogunk foglalkozni. Keresztyénnek lenni elhívás és küldetés. Arra kell törekednünk, hogy ezt egyre jobban betöltsük. Ez úgy lehetséges, ha naponkénti élő közösségünk van a mi Urunkkal, Jézus Krisztussal, akiről azt olvassuk, hogy Ő mindenben hű volt megbízójához (Zsid. 3, 2), mindent az Atyával való összhangban cselekedett.

Ma, mielőtt magunkra néznénk, nézzünk fel Őrá. Lássuk meg azt, hogyan élte Ő az életét közöttünk emberek között? Hogyan teljesítette Ő a küldetését? Mi volt ez a küldetés?  Az Ő követségében járva mit jelent ez ránk nézve?

Jézus az ő földi életét az Atyával való teljes összhangban élte. Teljes engedelmességben. Számára ez nem volt teher, nem volt nyűg. Eledelének nevezi az Atya akaratának cselekvését, s azt mondja, „nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem, hogy annak az akaratát, aki elküldött engem”. Máskor meg ezt halljuk: „Mert én nem magamtól szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek.” Jn. 12, 49. Beszédében is mindig az Atyára figyelt. Milyen jó lenne a beszédünket is Isten felügyelete alá helyezni, és csak azt mondani, ami az Ő akarata szerint való. Azt mondani, ami épít, segít, javára van a másiknak. És úgy mondani…

Urunk egy pillanatra sem veszítette szeme elől, hogy miért van ebben a világban, miért van közöttünk emberi testben. Küldetése volt. Ez a küldetéstudat határozta meg földi életét. Már kora ifjúságában így szól érte aggódó földi szüleihez: „Avagy nem tudjátok-e, hogy nekem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?” Lk. 2, 49. Egész földi élete során ez jellemezte Őt. Ezzel a mi megváltásunk mellett példát is adott nekünk arra nézve, hogyan éljünk ebben a világban, mint az Ő követői.

A Ján 20-ban azt mondja a feltámadás estéjén, megjelenésén megdöbbent tanítványainak: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!” Jn. 20, 21-22. „Elküldlek titeket”. Keresztyénekként küldetésünk van ebben a világban. Nem céltalanul élünk itt. Küldetésünk, hogy mindennel, amit teszünk, ahogyan élünk, az Ő bizonyságai legyünk. A legkisebb és leghétköznapibb dolgokban is: „Akár esztek tehát, akár isztok, bármi mást cselekesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” 1Kor. 10, 31.  Dicsőségének magasztalására kell lennünk mindenben. És áldásul az emberek számára.

Vizsgáljuk meg az életünket, hogy mennyire jellemez bennünket keresztyén küldetéstudatunk? Mennyire teszünk mindent a mennyei Atya akarata szerint?  Fontos-e ez nekünk minden élethelyzetben? El tudjuk-e mondani a legkritikusabb helyzetekben is: „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied”? Lk. 22, 42.

Urunknak az Ő engedelmessége az Atya iránt, küldetéstudata az emberek felé egy kiegyensúlyozott lelki tartást adott. Nézzük meg ennek néhány konkrét megnyilvánulását.

Nem befolyásolható emberek részéről. Egy alkalommal azt mondják neki a testvérei az ünnep közeledtével: „Menj el innen, és eredj Júdeába, hadd lássák a tanítványaid is a te dolgaidat, amelyeket cselekszel. Mert senki sem cselekszik semmit titokban, aki azt akarja, hogy nyilvánosan elismerjék őt. Ha ilyeneket cselekszel, tedd ismertté magadat a világ előtt” Ján. 7, 3-4. Az Ige megjegyzi, hogy a testvérei sem hittek benne. Ekkor még nem. Bizonyára azért mondják, amit mondanak, mert ők maguk is látni szeretnék, hogy mi ez az egész valójában?! Sürgetik Jézust, hogy minél előbb legyen ez nyilvánvalóvá. Urunk elutasítja ezt a sürgetést. Nem befolyásolható. Ő nem arra néz, hogy mit várnak, mit szeretnének látni tőle az emberek, hanem mi az Atya akarata. S tud nemet mondani. Azt mondja a testvéreinek: „Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el”.

Mindent a megfelelő időben tett. Nem sietett és nem késett el. Nem volt kapkodás az életében. De mulasztás sem. Ez nem mondható el rólunk… Az imént említett történetben azt mondja a testvéreknek: „az én időm még nem jött el”. Ezért nem megy még fel Jeruzsálembe velük. Később viszont azt olvassuk, hogy „miután elindultak testvérei az ünnepre, akkor Ő is felment, nem nyíltan, hanem amennyire lehetett titokban. Meggondolta magát? Urunkra nem volt ez jellemző. Az annál inkább, hogy figyelt a mennyei időre, s mindent annak megfelelően cselekedett.

Amikor Lázár betegségéről híreket vesz Jézus, nem siet Betániába, hogy meggyógyítsa barátját, hanem még azon a helyen marad két napig, ahol volt. Azt mondja tanítványainak: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia”. Várják őt Lázár testvérei, mert tudják, hogy Jézus segíthet rajta. Jézus meg nem megy. Mondják is neki, amikor majd megérkezik: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem”. A zsidók is azt mondják, akik vigasztalni mentek a testvéreket: „Ő, aki a vak szemét megnyitotta, nem tudta volna megtenni, hogy ez ne haljon meg?” Meg tudta volna. Akkor miért nem igyekezett? Miért maradt még ott két napig? Azért, mert így volt Isten dicsőségére, és Lázár feltámasztásában megdicsőült az Isten Fia. Mária és Márta bizonyára nem értették, hogy ha szereti őket, miért nem jön azonnal a segítségükre. Mint ahogy nem értjük mi sem sokszor, hogy miért úgy történnek a dolgok, ahogy. Utólag értették meg, hogy Jézus késedelme nagy kegyelmet tartogat. Ő nem késett el. Időben érkezett. Az Atyára figyelt itt is.

Mindig felismerte a kísértő hangját, s ellene állt annak még akkor is, ha jó szándékkal jött, mint Péter esetében, aki azt mondja a bekövetkező szenvedések bejelentésekor: „Mentsen, Isten, Uram, ez nem történhet meg veled” Mt. 16, 22. Jézus azonnal felismeri, hogy e mögött a jó szándék mögött nem Péter áll. Ő most eszköz. Ez az Ellenség hangja, és nem a tanítványé. Jézus tudta, hogy miért jött, miért van ebben a világban, mi a küldetése, és minden, ami ettől eltéríteni akarja, ami könnyebb utat jelölne ki számára, nem az Atyától van.

Mi volt Urunk küldetése? Az ézsaiási próféciát alkalmazva magára ezt mondja a názáreti zsinagógában: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását, hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” Lk. 4, 18-19. A tanítvány pedig Ura nyomdokaiban jár. Pálnak azt mondja az Úr: „Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek”.Csel. 26, 18.

Evangéliumot hirdessek a szegényeknek”. Ez a világ tele van rémisztő hírekkel. Háború, szenvedés, betegség, erőszak, békétlenség híreivel. A bűn által megrontott világban milyen nagy szükségünk van az örömhírre. Az örömhír: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jn. 3, 16. Az örömhír ez ma is: Isten szeret. És aki ezt a szeretetet elfogadja, ezzel betöltekezik, annak mássá lesz az élete.

Kiknek szól az örömhír? A szegényeknek. Aki ráébredt arra, hogy Isten nélkül semmit nem ér az életem. Aki nincs eltelve magával. Aki érzi, tudja, hogy csak Isten tehet gazdaggá. Aki tud megalázkodni, szegénnyé lenni. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” Mt. 5, 3.

„Szabadulást hirdessem a foglyoknak…hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat”. Az emberiség legnagyobb nyomorúsága, hogy fogoly. Ézsaiás könyve, ahonnan Jézus idézi a próféciát, sokat beszél a fogságról, amely a bűn következményeként jön a népre. El is jött. De a babiloni fogság egy súlyosabb fogságról is beszél. A bűn fogságáról, amelyben minden ember benne van. Ő szabadulást hirdetett és hozott. Megnyitotta a börtön zárát. Aki ezt komolyan veszi, az kijön, és vallja: „A börtönömnek zárát, az Úr nyitotta ki”.

Megkínzottakról bezsél az ige. Az ördög nagy rabszolgatartó. Megkínozza azokat, akiket megkötöz. A Károli lesújtottakat fordít. Van olyan magyarázat, amely a depressziót érti ez alatt. Érthető az is, mert az is egy megkötözött állapot. Korunkban egyre több ilyen ember van. Jézusban ebből is van szabadulás. Mi az, ami megköt, ami kínoz? Van szabadulás.

Ha már szabadokká lettünk az Úr kegyelme által, hirdetnünk kell a szabadulás evangéliumát.

„A vakoknak szemük megnyílását”. „Nyisd meg a szemüket!” – hallja Pál. Hogyan történik ez? Az ige által. A bizonyságtétel által. Az Úr teremtő szava által. A mi szemünk is így nyílt meg. Ebben a munkában vegyünk részt.

„Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét”. Ézsaiásnál még ez is olvasható: ”és Istenünk bosszúállásának napját”. Jézus a názáreti zsinagógában nem olvasta végig ezt az igét. Ennyit olvasott: „Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét”, s aztán összehajtotta a tekercset. Mért nem olvasta tovább? Amit Ézsaiás által meghirdet az Úr, az két külön esemény. A próféta egyben látta ezt. Olyan ez, mint mikor mi nézzük a Kárpátokat. A hegyek egymást érik. De amikor közöttük járunk, nagy távolságokat tapasztalunk közöttük. Ézsaiásnál is így van ez ebben a próféciában. Egyben hirdetteti meg vele Isten azt, amit nagy időbeni távolság választ el egymástól. Az Úr kegyelmének esztendeje az első eljövetel alkalmával érkezett el. Most is ezt éljük. A kegyelem idejét. Ez a megtérés lehetőségének ideje. Amikor az Úr ismét eljön, az a bosszúállás napja lesz, amikor bosszút áll minden ő ellenségein, mindenkin, aki elutasította kegyelmét.

Ő mondja: „A kegyelem idején meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek. Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!” 2Kor. 6, 2.

A mi feladatunk is az, hogy hirdessük a kegyelem idejét, és meghívjunk ebbe a kegyelembe embereket. Akik elutasítják, azok Istenünk bosszúállásának napja elé néznek.

Jézust elküldte az Atya ezzel a feladattal. Ő mindenben engedelmeskedett. Maradéktalanul betöltötte küldetését. Ő elküldte tanítványait, küld minket. Legyünk hűséges követek, végezzük a nekünk szánt feladatot az Ő dicsőségére és emberek javára. Ámen.

Csendesnap – Lelki nagykorúság

2015-04-19. Csendesnap. Evangéliumi Református Egyház. Tóth Zoltán beregújfalui ev ref lp

A nagykorú keresztyén

A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére. Zsid. 5,14

Ezért elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást, törekedjünk a tökéletességre. Ne kezdjük újra lerakni az alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenbe vetett hitnek, Zsid. 6,1

A nagykorú keresztyént jellemzi, hogy nem csak az evangélium, de a Biblia összes többi tanítását is meg tudja emészteni. A keményebb eledel, a mélyebb igei tanítások, a teljes Szentírás, és annak rendszeres olvasása, tanulmányozása, előrehaladás. A nagykorú keresztyén nem elégszik meg azzal, hogy a napi ige újszövetségi részének 3-4 versét elolvassa, esetleg az áhítatos könyv három bekezdését. Hanem törekszik ettől többre. Ez elkerülhetetlen a hitbeli nagykorúság felé. Akinek nem kell a teljes Szentírás, nem kell a keményebb tanítás, nem akar az igéből többet és többet az olyan, mint egy ember, aki 10-20-30-40 évesen is csak egy pelenkás kisbaba, aki tejen él, és nem hajlandó semmi mást enni, nem hajlandó növekedni. Neki az úgy jó, ahogy van. A mostani előadásunk segíteni kíván abban, hogy ne így legyen. Megnézzük, hogy mi a nagykorúság jellemzői, hogy mit tehetünk meg azért, hogy növekedjünk.

A nagykorú kerüli a viszálykodást és békeszerető

A civakodás a gyerekekre jellemző és az éretlen felnőttekre. Annak kerülése és a békeszeretés a nagykorú ember jellemzője. Jakab apostol levele negyedik részében számon kéri a gyülekezetet: „Honnan vannak harcok és viszályok közöttetek? Majd a gyülekezetnek megparancsolja, hogy „alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felmagasztal titeket.” A kiskorú viszálykodásból a nagykorú békeszeretéshez ez az út: megalázni magunkat az Úr előtt, és várni, hogy ő emel majd fel. Nem én keresem, nem én harcolom ki, nem én mutatom meg a magam igazát, hanem megalázom magam az Úr előtt, a többi az ő dolga. Annyi sok keresztyén közösség levegőjét mérgezi a viszálykodás, de a békeszeretés, az alázat, a másik javának a keresése mindig üdítőleg hat és vonzóvá, kívánatossá teszi a közösséget. Oda szív szerint vágynak a gyülekezeti tagok, mert ahol békeszerető hívők vannak, oda jó bemenni.

A nagykorú tud véleményt és bizonyságtételt mondani

A kiskorú nem mer véleményt nyilvánítani, mindig kell neki egy nagytestvér, aki felhívhat, hogy találkozott egy ilyen és ilyen esettel a nagytiszteletű úrnak mi erről a véleménye, mert ehhez igazán nem tudok hozzászólni. A nagykorú viszont mer véleményt nyilvánítani, mert az ige alapján van egy meggyőződése, és van egy Megváltó Krisztusa, akit ő ismer, és aki mellett ő bátran kiáll.

Ilyen a Bibliában, a János evangéliumában a vakon született és annak a szülei, akik így nyilatkoznak a zsidó népegyházi vezetőknek:

Tőle kérdezzétek meg, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról.

„Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól, mivel a zsidók már megegyeztek abban, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, azt ki kell zárni a zsinagógából. Ezért mondták a szülei: „Nagykorú már, tőle kérdezzétek meg.” Odahívták tehát másodszor is a nemrég még vak embert, és ezt mondták neki: „Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös.” [Józs 7,19] Erre ő így válaszolt: „Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok.” János 9, 22-25

A nagykorú ragaszkodik a főhöz, a Krisztushoz

István diakónus vértanú halála. A zsidó népegyház vallási vezető meghallgatják a hamis tanúkat, és megkérdik: valóban így van ez? Beszélj István, tagadd meg a Krisztust, légy tagadó Péter, mond, hogy nem ismered… De István nem tagadott. Ragaszkodott a Főhöz, a Krisztushoz, még az élete árán is.

A nagykorú nem az emberek véleményére figyel, hanem Istenére

Ott van a Galata levél második részében, amikor Péter képmutatóskodik, nem eszik együtt a pogányokkal, ha zsidók vannak jelen. Pál megfeddi Pétert nyilvánosan a gyülekezet előtt, mert a nyilvános vétkeket nyilvánosan kell kezelni. Pál nem ijed meg a zsidóktól, sem a korabeli őskeresztyén viselkedési etikettől. Ami ott abban a helyzetben elvárta, hogy tiszteljük azokat, akik az atyák hagyományait is tartják. Mondja is Pál éppen abban a Galata levélben: „Ha még mindig embereknek igyekeznék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék.” Gal 1, 10

A nagykorú hívő bizakodó, még a háborús helyzetben is

Dávid király így tesz erről bizonyságot a huszonhetedik zsoltárban.

„Dávidé. Világosságom és segítségem az ÚR, kitől félnék? Életemnek ereje az ÚR, kitől rettegnék? [Mik 7,8; Róm 8,31] Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak, és elesnek. Ha egy egész tábor jön is ellenem, nem fél a szívem. Ha háború tör is rám, én akkor is bizakodom. Egy dolgot kérek az ÚRtól, azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az ÚR, és gyönyörködhessem templomában. [Zsolt 63,2-3]Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem.” Zsolt 27, 1-5

Hogy rejt el Isten az ő sátra mélyén. Pont így. Itt vagyunk az ő sátra mélyén, az ő házában, a keresztyén közösségben, ahol Isten igéje szól, ahol ő a szívet belülről erősíti.

A nagykorú hívő bizakodó a nélkülözésben is

Pál az öröm levelében, a Filippi levélben írja a Római börtönből a következő sorokat a szeretett gyülekezetnek:

„Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem. Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban… Átvettem mindent, és bővelkedem. El vagyok látva, miután megkaptam Epafroditosztól, ami tőletek jött olyan kellemes illatként és kedves áldozatként, amely tetszik az Istennek. [2Móz 29,18 ] Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban. A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké.” Filippi 4, 11-20

A Krisztusban mindenre van ereje, el is tud fogadni mindent, a bővölködést és a szűkölködést is, de azért is hálás, ha segítséget kap. Azt el tudja fogadni, és tud örvendezni annak. A nagykorú keresztyén tehát nem sírdogál a buszon, a postán, a boltban, otthon a szomszédnak, hogy jaj, mi lesz így velünk, ebben a helyzetben, amiben az ország van. Hanem tudja ezt is elfogadni, ahogy Jób, aki elfogadta az Úrtól a jót is és a rosszat is. A nagykorú keresztyén bizakodó, mert nem a nagy problémát látja, hanem a nagy Istent.

A nagykorú keresztyén képezi magát és van ismerete az igazságról

A 2006-os kárpátaljai református egyházszakadás óta Kárpátalján elterjedt egy szomorú jelenség a református keresztyének, tehát a hívő reformátusok között. Nem akarnak tudni az igazságról. A Heidelbergi Kátét semmi pénzért nem hajlandóak a kezükbe venni. Nem kell a keményebb eledel, nem kellenek azok a mélyebb, keményebb igazságok, amelyeket a Káté az igéből összefoglal például az úrvacsora, keresztség, egyházfegyelem, megszentelődés kérdésében. Az egyházszakadás óta már a hitvalló református keresztyének sem lapozzák olyan sűrűn a hitvallási iratokat. Tudom ezt saját magunkról vagy saját magamról is. Felállt az ige alapú egyházi élet, már a nagy hitharcokat nem kell megvívni, és ezért nem is gyakoroljuk magunkat a nagy hitbeli igazságok keresésében, pedig ez nem helyes. Ismerni kell a Szentírást, és azt magyarázó hitvallási iratainkat is.

Igazából, nekünk református keresztyéneknek nem csak a hitvallási iratainkban, hanem sok értékes és épületes keresztyén irodalomban is képeznünk kell magunkat. Ott vannak a Koinónia Kiadó gondozásában megjelent Puritán könyvek, ott vannak a Presbiteriánus Kiadó gondosában megjelent könyvek a vezető nyugati mai hitvalló református irodalomból. Ott van az Evangéliumi Kiadó könyvei, amely szintén nagyon jó és épületes keresztyén lelki eledelt tartalmaznak. De leginkább ott van a Szentírás, amiből egyénileg otthon, de közösségileg bibliaórákon képeznünk kell magunkat. A képzés legjobb módja mindig az, hogy nem csak elolvasom és megtanulom, hanem igyekszem az életembe beépíteni is azt, gyakorlatba ültetni.

Az igéhez való hűség


Ez is a nagykorú keresztyénség ismérve. A kiskorúakra jellemző, hogy annyi azért belefér: egy kis húsvéti locsolás, egy kis ez, egy ki az… A nagykorú ember viszont az ige alapján mér meg mindent. Igyekszik ahhoz ragaszkodni adott helyzetben maximálisan. Vannak dilemmás helyzetek, de a fő érvünk mindig ez kell, hogy legyen: mit mond az ige ebben a kérdésben? Mi van az Isten dicsőségére? Hogy hívő ember az Úr Jézus feltámadásának szent ünnepét ősmagyar locsolási termékenységkultusszal mocskolja be, az nincs Isten dicsőségére. Mit mond az ige? Jézus feltámadt, a keresztyének ezt ünneplik. Ahhoz ragaszkodom. Ugyanígy járok el más kérdéses vallási kérdésben is. Ma is sok sztárprédikátor van és sok sikeregyház – de én megnézem az igét. Ha azzal nem egyezik, akkor nem kell a sztárprédikátor, nem kell a sikeregyház, nem kell semmilyen mozgalom, kurzus, filozófia, sem semmi, ami az igével ellentétes. Semmi, ami vagy aki az igén nem áll meg.

Pál sok zsinagógában prédikált, de csak a béreaiak voltak annyira nagykorú keresztyének, hogy megnézték, tanulmányozták naponként az Írást, hogy valóban úgy vannak-e ezek a dolgok. Mit mond az ige ebben a kérdésben. Ap Csel 17, 11

A nagykorú keresztyén inthető

A gyerekekre és a kamaszokra az jellemző, hogy megsértődnek minden helyreigazításért. Néha még a tanári vagy a szülő intéseket vagy figyelmeztetéseket sem hajlandóak elviselni. A nagykorú emberek viszont inthetők, sőt egyenesen kérik is az építő kritikát, mert anélkül nincs fejlődés, előrehaladás. A lelki életben pontosan ugyanez a helyzet. A nagykorú keresztyént lehet inteni, sőt el is várja, hogy intve legyen.

Nem rég olvastuk a Galata levélben, hogy Pál inti Pétert, mert képmutató módon viselkedett a gyülekezet előtt, képmutatásába még másokat is belesodort. Péter nem magyarázkodik, nem támadja ki Pált, nem veri a fejéhez, hogy ez meg ez a te életedben sincs rendbe, menj haza és söpröges a saját portádon. Nem is fizeti olcsó vallási közhelyekkel, hogy te nem tudod, mi lakozik itt belül az én szívembe, ne ítélkezz, majd az Úr lesz az én megítélőm, stb. Ilyet a ma élő kiskorú keresztyének szoktak mondani, ha valaki számonkéri vagy meginti őket… Péter fogadja Pál intését és fennhagy azzal a bűnnel.

A nagykorú keresztyén ragaszkodik a gyülekezetéhez

A kiskorúak feladataikat nagyon könnyen feladják. Jellemző a gyerekekre, hogy 3-4-5 évesen buzgók a munkákra, buzgók a bibliai történetekre. Aztán, ahogy nőnek ezek elmaradnak. Nem tartanak ki a buzgalmukba. A kiskorú hívők ugyanezt teszik a gyülekezetben az alkalmak látogatásával és a szolgálatok felvállalásával.

A nagykorú keresztyént jellemzi az, hogy nem csak szereti a jót, az igeit, hanem abban kitartó is. Isten az áldásokat a kitartáson keresztül munkálja. Kitartok az alkalmak látogatásában. Fáj a fejem, vagy kisebb gondjaim vannak, akkor nem hagyom ki az istentiszteletet. Ha vetni kell, fát kell vágni, disznót kell vágni, akkor azt igyekszem nem a hétközi istentisztelet napjára szervezni. Vagy ha nincs más kiút, akkor úgy intézni, hogy időben elérjek az alkalmakra.

Az úrnapi munkáról, a vasárnapi vetés-aratásról, festés-meszelésről, disznótorokról nem beszélek, mert ilyeneket csak a pogányok tesznek. Egyik magyar klasszikus azt mondja: „Pogány magyaroknak nem kell ilyen Úr!”, aki engem korlátoz és vasárnap a gyülekezetbe küld, a Biblia és a családom mellé rendel, és nem hagy vadászni, halászni, piacolni, teszkózni. De a keresztyén magyarok hittel és alázattal meghajolnak a Biblia Istene előtt, és szívesen igazodnak az ige rendjéhez.

Ha szolgálat van a gyülekezeti ház körül, betegek, gyerekek, stb körül, akkor igyekszek abban maximálisan részt venni. Ha ketten nem tudunk, akkor legalább az egyikünk.

Mert meg van írva: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” 1Kor 15, 58

De ehhez fáradozás is kell. Mert a jóban kitartani fáradozással is jár, de áldással is. Mert az nem hiábavaló.

A gyülekezeti tisztségviselő is nagykorú legyen

Pál apostol a pásztori levelekben, amelyek második generációs levelek, és a keresztyén egyház kikristályosodott igei rendjét mutatja, elmondja, hogy a gyülekezeti tisztségviselőket olyan egyfeleségű férfiakból kell választani, akik a hitben nagykorúak. Nem tehetünk úgy, mint az egyszeri gyülekezet presbiterválasztó bizottsága: „Válasszuk meg, hátha elindul járni az alkalmakra…” Lehet elindul, és ez nagyon jó, de ehhez minek megválasztani? Választani azokat a férfiakat kell, akik a hitben nagykorúak. Nem minden nagykorú lesz presbiter, diakónus, vagy lelkész, de minden lelkésznek, presbiternek és diakónusnak nagykorúnak kell lennie. Egyfeleségű férfi, ahogy a szöveg is mutatja, aki nem nő, és nagykorú keresztyén, aki már vizsgázott a gyülekezet előtt a hitbeli dolgokban, és aki maga a családját is az Úr félelmében pásztorolja. Mert lehet valaki komoly hívő, de ha az övéire gondot nem visel, akkor már nem is olyan komoly. Akinek nem szívügye a családja pásztorolása, annak a gyülekezet pásztorolása sem lesz az.

Hogy lesz a kiskorúból nagykorú?

Úgy, hogy növekszik. Jó, de mit kell tenni? A növekedésért semmit. Azt az Isten adja. Mi azért tehetünk, hogy ezt ne hátráltassuk kihagyott alkalmakkal, civakodásokkal, az igei dolgok és a szolgálatok elmulasztásával, az emberekhez való igazodással. Mi csak legyünk kitartóak abban, amit az igéből Isten megértetett velünk, és fogjuk látni, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban. Ámen